Első fejezet
Tuma ijedten ébredt. Az alvás jót tett neki, ám a vele járó álmok egyáltalán nem hatottak rá nyugtatóan. Felült hát a sötét termében, és kitekintett az ablakán Bara Magna csillagfényes égboltjára.
Rá sosem voltak jellemzőek a mély gondolatok, a kételyek vagy az elmélkedés. A Skrall társadalomban – a természetből eredően vezéreknek és ádáz harcosoknak szánt népben – elfoglalt osztálya nem helyezett nagy hangsúlyt semminemű eszmefuttatásra. Az életük egyszerű alapokra épült: előrehaladni, hódítani, biztosítani a zsákmányt, aztán továbbmenni. Pontosan ez tette a Skrallt oly rettegett harcosokká a nagy háború során, és segített nekik egy törzsként átvészelni a Széttörést.
Miután a globális méretű katasztrófa elszakította őket otthonuktól, a Skrall elhatározta, lakhatóvá teszi a földet, ahová ragadtak – a Feketetüske-hegységtől északra fekvő, vulkanikus, instabil és veszedelmes területet. Noha pár térség feltérképezése még több tízezer év elteltével is túlságosan veszélyesnek bizonyult számukra, vitathatatlan uralmat alakítottak ki.
Aztán minden megváltozott. Harcosok egy új faja jelent meg: csöndes, halálos alakváltók, akik a puszta levegőből csaptak le, mielőtt ismét eltűntek volna. Tucatszám hullottak a Skrallok, akárcsak Tuma osztályának tagjai, mígnem egyedül maradt, hogy a törzs élére álljon. Habár ellentmondott természetének, Tuma végül is összegyűjtötte a Skrall sereget meg a szikla Agorit, és elvezette őket délre a Feketetüskéktől, új területek és a biztonság felé.
Tuma felkelt, és kisétált kunyhójából. Roxtus városában még az éjszaka közepén is nagy volt a jövés-menés. A Skrall osztagok folyamatos mozgásban voltak, és a kapuknál csontvadászok jelentek meg eladnivaló Glatorian és Vorox foglyokkal. A sivatagban összeszedett Agori rabok keményen dolgoztak az új falak felállításán és a Skrall vértezet meg fegyverek javításán. A munka sosem állt meg… Tuma tudta, hogy nem szabad megállnia.
Számos dolgot megtanult az utóbbi csaták során, amikor a viaskodás az Útvesztő-medencétől egész a Skrall tábor szívéig tombolt. Népe sosem telt be a területével, a védelmei fejlettségével, és hódítóútjuk alatt egy pillanatra sem habozhattak. Meglehet, a sivatag édeskevés erőforrást kínált eléjük, a birtokosának egyetlen dolgot mégis biztosított, amit minden vezér akart: teret a harcra. És egy nap majd újra beindulnak a küzdelmek, Tuma biztos volt ebben… egy nap majd azok, akik az északi hegyekben lakoznak, rájuk fognak találni.
Egyelőre azonban nyugodtan koncentrálhatott délre. Bara Magna falvai szétszóródtak, és egymással való kapcsolataik fokozatai a közömböstől a feszültig terjedtek. Kétséges, hogy képesek lennének kellő ellenállást felállítani, ha a Skrall azonnal rájuk támadni, ám Tumának a „kétséges” nem volt elég. Nem akarja megkockáztatni, hogy két tűz közé kerüljön: előtte a Glatoriannal és az Agorival, háta mögött a többi ellenségével. Amikor a Skrall készen áll a lecsapásra, Bara Magnának késznek kell lennie a bukásra.
Az egyik Skrall őrjárat vezére jelent meg előtte. Tuma gyorsan felmérte, és megjegyezte a kardja és pajzsa sérüléseit. A harcos ezen a kellő éjjelen küzdhetett.
- Jelents – csattant fel Tuma.
- A csontvadász támadások elszigetelték Tajunt – mondta a Skrall. – A küldöncöd találkozót tartott a vadászokkal, hogy lebeszélje őket Vulcanus kifosztásáról.
Tuma mosolyra fakadt.
- És ily mód garantálja, hogy a csontvadászok csak azért is megtegyék. Nagyszerű. Felvázolták már a terveiket?
A Skrall bólintott, és a batyujából előszedett egy pergamentekercset. Átadta Tumának, aki aztán kitekerte, és áttanulmányozta a rajta állókat. Egy pillanattal később visszanézett a harcosra.
- A csontvadászok ugye nem tudják, hogy nálunk van ez a másolat?
- Nem, uram – felelt a Skrall.
- Igaz tudod, ha rájönnék, hogy hazudsz… vagy netán tévedsz… a fejed Roxtus falait fogja díszíteni?
- Igen, uram.
- Kivel küzdtél meg ma éjjel? – kérdezte Tuma.
- Egy Glatoriannal a tűzfaluból és egy Vorox falkával, vezér – jelentette a Skrall. – Akkor támadtak ránk, amikor a Skrall folyótól északra leálltunk a sziklaparipáinkkal.
- És mind megöltétek, bizonyára – felelt Tuma.
A Skrall nem válaszolt.
Tuma szemei összeszűkültek.
- Miért nem?
- Elnyelte őket a homok.
Tuma közelebb hajolt.
- A Glatorian nem tűnik csak úgy el a homokban, katona. Miért nem látom a felszerelésed közt a vörös harcos páncélzatát?
A Skrall semmit sem szólt. Nem volt rá szükség. Tuma tudta, kivel futott össze a sivatagban – Malummal, Vulcanus falvának kitaszítottjával, akit elragadott a sivatagi őrület, és a Vorox-szal él. Malum a legveszedelmesebb harcosok közül való – ugyanis nem fél a haláltól, mivelhogy jelenlegi életéhez képest az is sokkal jobb lenne. Ádáz ellenfél lehet… ami azt jelenti, szövetségesnek sem utolsó.
- Szerezz új paripákat – parancsolta Tuma –, és vigyél egy tucat harcost magaddal. Azt akarom, hogy hozzátok elém Malumot, élve. Nélküle ne is térjetek vissza… remélem, emlékszel, mi történt, mikor a legutóbb csalódnom kellett egy őrjáratban.
A Skrall bólintott. A nyugati romok közt Certavus könyve megtalálásával megbízott osztag üres kézzel érkezett vissza.
Büntetőmunkával sújtották őket: a kétfejű Spikiteket kellett megetetniük a karámokban. A Spikitek pedig szokásukhoz híven az etetőkből is falatoztak.
- Máris hozzálátok – mondta a Skrall harcos.
Tuma az elbocsátás jeleként bólintott egyet. Ahogy a katona távozott, Tuma megfordult, és tekintetét az északi égboltra szegezte. Annak ellenére, hogy terve tökéletesen halad, szorongott. Egy pillanatra úgy vélte, a rég halott Skrallok kiáltásait és a leigázók fegyvereinek zörejét hallja, mintha múltjának csatái ismét lejátszódnának.
Nem most. Még nem, mondta magának. De egy nap… miután Bara Magna már elesett… a Skrall bosszút fog állni.